H A _ R E M É N Y T E L E N N E K _ T Ű N I K _ I S...

BLOG QUIJOTE

KI TUD ITT SAKKOZNI?

Orbán nagymester játszmája

2020. június 03. - Blog Quijote

Az a jó sakkjátékos, aki a kötelező technikai tudáson túl, higgadtan gondolkodik, felméri a lehetőségeket, kiszámolja az ellenfél várható húzásait, lehetőleg minél több lépésre előre.

A felhatalmazási törvény körüli játszmában Orbán sokkal jobb sakkozónak bizonyult, mint az ellenzék. A törvény beterjesztésével lényegében sakkot adott az ellenzékieknek, akik a fenyegetés hatására gyors kis ellenlépéseket tettek, de elfelejtettek előre kalkulálni, nem mérték fel a hosszabb távú esélyeket.

Pedig lehetett volna sejteni, hogy itt, Európa szívében nem lehet tartósan felfüggeszteni a demokrácia még kirakatként meglévő maradékát, különösen, hogy az ország (de főleg a Vezér családi és baráti körének) legfontosabb prédája attól sz Uniótól származik, amely már eddig is berzenkedve figyelte az orbáni  kvázi diktatúra kialakulását.  

Közbevetőleg azt azért tisztázzuk, hogy miért is volt a rendeleti kormányzás bevezetése felesleges? Az alkotmányos rend fenntartása mellett, az egészségügyi törvény alapján, a rendkívüli jogrend bevezetése nélkül is lehetőség lett volna a lakosság mozgásszabadságának korlátozására, a betegek elkülönítésére, karantén elrendelésére, területek lezárására, rendezvények tiltására, iskolák és egyetemek bezárására, orvosi vizsgálatok kötelezővé tételére. Az Alaptörvény pedig lehetővé teszi, hogy veszélyhelyzetben az Országgyűlés meghosszabbítsa a kormány rendkívüli intézkedéseinek 15 napos hatályát. (Nem akarok idegen tollakkal ékeskedni: a fentieket Majtényi László jogtudós, egyetemi tanártól idéztem, ha némileg egyszerűsítve is.)

Mindezek ismeretében egyértelműen leszögezhető, hogy a kormányt (azaz Orbánt) teljhatalommal felruházó törvényre nem volt szükség. Akkor miért találták ki és  terjesztették elő? Miért gyújtott Orbán – látszólag legalábbis – tüzet a saját feneke alá?

Azért, ami a valóságban meg is történt: az ellenzék, a kormánykritikus média, a demokratikus elkötelezettségű külföld rávetette magát a törvény veszélyeinek taglalására (mint amikor a gyakorlatlan sakkozó naivul lecsap a tisztáldozatra).

Persze a kritikusoknak abban igazuk volt, hogy a rendeleti hatalomgyakorlás révén olyan döntéseket is ráerőltethettek az országra-nemzetre, amelyek kizárólag és kifejezetten a kormány és a kormány mögött (felett?) álló erők érdekeit szolgálják. Csak felsorolás-szerűen néhány példa:
– ugyan ezt később visszavonták, de a felhatalmazási törvény elfogadása után szinte azonnal el akarták venni az önkormányzatok minden szabályozási-rendelkezési jogát,
– ugyanezzel a lendülettel megsemmisítették a Városligettel kapcsolatos fővárosi intézkedéseket,
– valamivel később elvették az önkormányzatok egyik fontos bevételi forrását, a gépjármű adót, majd a parkolás ingyenességével ezektől a díjaktól is megfosztották a helyi vezetést,
– Gödöt kivették az (ellenzéki) önkormányzat hatásköréből, a város az iparűzési adó elvesztésével lényegében minden fejlesztési lehetőségét elvesztette,
– hasonló övezetek létrehozására jogosító törvényt terjesztettek be,
– a kulturális szféra dolgozóitól elvették a közalkalmazotti státuszt, ami az ideiglenesen szünetelő kulturkampf folytatását, eszkalációját ígéri,
- fideszes polgármesterek az ellenzéki többségű képviselőtestületet megkerülve fogadták el a  költségvetésüket,
- egy másik pedig a testületi és lakossági ellenállást figyelmen kívül hagyva adott engedélyt építkezésre, beruházásra,
- két fővárosi kerülettől egyszerűen megvontak pénzeket.

Mindezek azonban csak a habot jelentették Orbán tortáján. Az igazi és elsődleges cél az lehetett, hogy tematizálják a hazai és külföldi személységek és médiumok gondolkodását, megnyilatkozásait, ami  ugyanolyan jól sikerült mint az eddigiek a polgár, nemzet, rezsicsökkentés, migráns, keresztény és egyéb kulcsszavakkal

A tematizálás lényege, hogy Orbánék jelölik ki azokat a fogalmakat és kereteket, amelyek meghatározzák a közbeszédet. Ez – többek között – arra is jó, hogy a politikusok, újságírók, magánemberek közben nem foglalkoznak mással: a konkrét esetben nem (vagy csak sokkal kisebb mértékben) kapott teret a kormányzati szereplők koronavírus-ügyben tanúsított csetlése-botlása, időnként egymásnak is ellentmondó kommunikációja, a rengeteg hibás döntés. (Egy következő bejegyzésben ezekről lesz szó.)

A felhatalmazási törvény tehát háromszoros haszonnal járt:
- amikor beterjesztették és elfogadták, tematizálták a társadalmi-politikai környezetet, minden más kérdést háttérbe szorítottak;
- amíg fennállt, tényleges hasznot hozott a vírushelyzettel nem összefüggő, de kormányzati érdekeket szolgálva. Ráadásul továbbra is gumicsontként kötötte le a politikusok és a média figyelmét;
- most, amikor megszüntetik, a demokrácia zászlóvivőiként tetszeleghetnek, az ellenzéket  viszont butának és fixáltnak állíthatják be, akik tőlük kérjenek bocsánatot.

Mindez egy sor kérdést  vethet fel:
? A valódi konzervatív jobboldaltól, a liberálisokon keresztül, a baloldalig nincsenek „jó sakkozók”, akik egyrészt felismerhetik a csapdákat, másrészt képesek maguk is egy-egy cselt kitalálni és végigvinni?
? Miért nem lehet tízévnyi Orbán-korszak után sem észrevenni a közbeszéd tematizálásának erejét?
? Miért nem lehet megtalálni azokat a – társadalom többsége számára – érdekes, fontos, netán égető témákat, amelyekről értelmes párbeszédet követően programot lehetne alkotni?

Egy sakkparti akkor igazán érdekes, ha hasonló tudású-felkészültségű ellenfelek játszanak. Egy nagymester és egy amatőr csatája unalmas és az eredményt is előre lehet borítékolni.

Ennél már csak az lehet rosszabb, ha Orbán egyedül játszik.