H A _ R E M É N Y T E L E N N E K _ T Ű N I K _ I S...

BLOG QUIJOTE

AZ SE IGAZ, AMIT KÉRDEZ

A Nemzeti Konzultáció margójára

2020. július 10. - Blog Quijote

Végre én is megkaptam a nemzeti konzultációs komédia-sorozat legújabb kérdőívét. Nem akarok ennek kapcsán szakmázni, de azt azért leszögezem: a "kérdőívnek" semmi köze nincs a piac- vagy közvélemény-kutatások  szigorú szabályaihoz! A "nemzeti konzultációnak" nevezett akció nem több, mint egy újabb manipulatív politikai trükk,  egy nagy költségvetésű propagandakampány.

Nagyon röviden megmagyarázom:
1.) a piac- és közvélemény-kutatások egyik legfontosabb előírása, hogy a kérdések tartalma és megfogalmazása semmiképp ne befolyásolhassa a válaszadót, mert  csak ily módon biztosítható, hogy a megkérdezettek valódi véleményét, preferenciáit ismerhetjük meg. Ezzel szemben a Nemzeti Konzultáció kérdései kifejezetten manipulatívak (sőt, az alábbiakban látni fogjuk, némelyikük ténylegesen hazug.
2.) legalább ennyire fontos szakmai követelmény, hogy a válaszlehetőségek minden elképzelhető magatartást-véleményt-választást  soroljanak fel, megint csak a reális eredmények reményében és érdekében. Ehhez képest a konzultációs kérdőív csak igen-nem lehetőséget tartalmaz, mintha a világ fekete-fehér lenne, mindenféle átmenet és szürke árnyalat nélkül.

Ígértem néhány hazug kérdést. Íme:
1.) A tizedik kérdésfelvezetéseként leírják, hogy Soros György új tervvel állt elő a gazdasági válság kezelésére. Az úgy nevezett örökkötvény viszont "a szakértők szerint adósrabszolgaságba taszítaná a nemzeteket". Nos, ez egyszerűen nem igaz: a hitelezésnek ez a módja régóta ismert (bár ritkán alkalmazott) megoldás. 
-- Az általános hitelgyakorlatban a felvett összeget és annak kamatait kell visszafizetni (ebből a szempontból tulajdonképpen mindegy, hogy azonnal vagy némi türelmi idővel, fix vagy változó kamatozással - az elv ugyanaz). Mindezt a kedves Olvasó is ismerheti, ha valaha volt lakás-, áruvásárlási vagy bármi egyéb hitele.
-- Az örökkötvény esetén viszont a kamatokat valóban "örökké" kell fizetni, viszont a felvett hitelösszeget nem kell törleszteni. Innen nézve már csak számítások kérdése, hogy gazdaságos-e vagy sem, ilyen módon jutni hitelhez. A számolgatás során amúgy azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kamatok az inflációnak köszönhetően egyre veszítenek értékükből: 10-20-50 év múlva a mai terhek  töredékére csökkennek. (Gyanítom, hogy a hitelt felvett Olvasók nagy része szívesen cserélné örökkötvényre meglévő banki adósságát, ha mérlegre tehetné, hogy egy adott törlesztőrész mennyit ért 10-15 éve, s mennyit ér ma.)  
-- Magyarán: az örökkötvény  nem az ördögtől való csapda, adósrabszolgaságról pedig végképp szó sincs. (A kormány propagandistái viszont az "örök" szócskát, remekül használják a közgazdaságban kevéssé járatos tömegek riogatására.)

2.) A tizenkettedik kérdés felvezetőjében közlik, hogy "az Európai Bíróság határozata szerint jogellenes a bevándorlókat a határon felállított tranzitzónában várakoztatni", továbbá, hogy járvány idején is be kell engedni a migránsokat az ország területére, no meg, hogy az ítélet szolgálja Soros régi terveit, hogy évi egymillió bevándorlót kell beengedni. Ebben két durván hamis állítás is van:
-- Az Európai Bíróság nem azt mondta ki, hogy tilos a tranzitzónában várakoztatni a migránsokat, hanem azt, hogy embertelen és tilos az a gyakorlat, hogy embereket hetekig, de akár hónapokig bizonytalanságban (és persze nem túl jó körülmények között) tartanak.
-- Soros egy 2015-ös újságcikkében azt írta, hogy évente akár egymillió migráns érkezhet Európába, és egyáltalán nem azt, hogy ő (vagy bárki más) ennyit akarna behozni.

[Halkan és zárójelben teszem hozzá, hogy nem vagyok semmiféle Soros-bérenc: soha egyetlen fillért, támogatást, ösztöndíjat nem kaptam Soros Györgytől, sem a hozzáköthető szervezetektől. Ellentétben Orbánnal, Szájerral, Kövérrel, Deutsch-csal vagy éppen Schmidt Máriával...]

Az elmúlt tíz év tapasztalatai alapján engedtessék meg nekem a gyanú: a hangzatos szavak ellenére a "kérdőívből" kihámozható gazdasági elképzelésekből megint csak egy szűk haveri kör fog hasznot húzni, legyen szó akár a bankok és multik "hozzájárulásáról", a külföldi beruházókkal szembeni védelemről, bizonyos területek kiemelt támogatásáról, a munkahely-védelmi támogatásokról. 

SÍRJUNK VAGY NEVESSÜNK?

Politikai viccek újratöltve

A téma szakértői szerint a politikai humor a bírálat eszköze, a politikai vicc lehetőség az állampolgárok véleményének-ellenvéleményének kifejezésére. Demokráciákban elsősorban az egyének (állami és pártvezetők, politikusok, képviselők), valamint társadalmi-gazdasági jelenségek kritikáját fogalmazza meg, de nem kérdőjelezi meg a politikai rendszert. Autokratikus-diktatórikus társadalmakban a bírálat sokkal inkább a rendszerre irányul, az egyének csak mint a rendszer képviselői-megtestesítői kapnak hideget-meleget.

Megkaptam a nemzeti konzultáció kérdőívét. 
Értelmet nyert a mondás: az se igaz, amit kérdez!

Diktatórikus körülmények között a politikai humor részben a feszültségeket is csökkentheti, de ennél sokkal fontosabb, hogy kifejezi a társadalmi ellenállást-tiltakozást, illetve módot ad  az embereknek az összekacsintásra, az összetartozás kifejezésére, a kiszolgáltatottság érzésének csökkentésére. Ily módon tehát a politikai humor egyfelől a túlélés eszköze, másfelől pedig gyengítheti-rombolhatja az adott kormány vagy rezsim legitimitását. 

Ennek jegyében születtek újjá az alant  olvasható viccek. Olvasd és terjeszd!

- A régi ideológia szerint a kommunizmusban majd minden ember szükséglete szerint részesedik a javakból – magyarázza a nagypapa. 
- Akkor Orbán a legnagyobb magyar kommunista!
- Hogyhogy?
- Sikerült elérnie, hogy mindenkinek mindenből elege legyen…

Magyar szabadság 2020: egy szabad országban szabad emberek azt tesznek, amit Orbán megenged…

Orbán, Rogán és Habony meghal egy balesetben. Természetesen mindhárman a pokolba kerülnek. Elborzadva látják a szörnyű kínzásokat: az egyik emeleten tényleg hatalmas üstökben főzik az embereket, a másik szinten tüzes székeken kell ülniük, a harmadik helyen izzó parázzsal pirítják a talpukat… A három elkárhozott összenéz: „mindig azt hallottuk, hogy az ördög nem is olyan fekete!” Mire a Sátán röhögve közbeszól: „ti tudhatnátok a legjobban, hogy más a propaganda és más a valóság”.

Egy kihúzott sor Orbán beszédéből: Drága hölgyeim, drága uraim! Drága minden …

A titkárnő megbotlik a küszöbön, majdnem elejti a frissítőkkel teli tálcát.
- Jaj, Istenem…! – kiált fel.
- Már ezerszer megmondtam, hogy hívjon egyszerűen miniszterelnök úrnak! 

Dzsingisz kán, Napóleon és Hitler beszélgetnek a pokolban:
- Ha nekem tankjaim lettek volna, még ma is a tatárok uralnák a világot!
- Ha idejében elkészült volna az atombombám, még ma is az árja germánok uralnák a világot!
- Ha nekem olyan médiám lett volna, mint az Orbánnak, még ma sem tudná senki, hogy nem én uralom a világot…

Az emlékbizottság készülődött a rendszerváltás évfordulójára. Orbán kiadta az irányelveket:
- Mától kezdve minden másképp volt!

A Kossuth rádió igazat mond, csak egy kicsit pontatlanul: nem tíz éve volt, hanem tíz éven keresztül; nem Brüsszelben, hanem Budapesten; nem a Nemzeti Múzeumban, hanem a miniszterelnökségen; nem adományokat, hanem uniós pénzeket; nem osztogattak, hanem fosztogattak…

Az értelmiség előtt ismét két út áll: az egyik járhatatlan, a másik az alkoholizmus.

Oknyomozó riporter faggat egy közmunkást:
- Mennyit dolgozik egy nap?
- Mikor hogy... előfordul, hogy 10-12 órát is.
- Szerencsétlen ember! És van, aki eltartsa?

A lapkiadó kapujára éppen felcsavarozzák a táblát: "Haláleset miatt megszűnt!" Egy járókelő érdeklődik, hogy ki halt meg.
- Oh, nagyon sokan, köztük a demokrácia és a sajtószabadság...

Egy férfi rohangászik Budapest főútvonalain és közben ordít: "Veszélyben a nemzet! Jönnek a migránsok! Itt van a vírus!" Egy narancsos nyakkendőjű, köpcös kis ember megállítja:
- Maga igazán nagy hazafi lehet!
- Dehogy! Én csak értékesítési menedzser vagyok, aki próbálja megmozgatni a cégnél leülepedett liszt- és cukorkészleteket.

3-4 százalékos infláció

Két csontváz találkozik.
- Mikor halt meg kolléga úr?
- Ne vicceljen, én még élek! Igaz, csak az átlagnyugdíjból...

2020. nyár: A háziasszony baracklekvárt szeretne eltenni, nézi a piaci árakat. Csóválja a fejét, indulna tovább. A kofa utánakiált: "Vegye meg kedveském, holnapra drágább lesz!"

Még egyszer: .... A kofa utánakiált: "Ha sokallja, menjen be a szupermarketbe: a harmadáért kap banánt!"

- Hát te hova rohansz?
- Oda kell érnem a bankba még zárás előtt. Fel akarok venni vagy félmillió forintot.
- Nocsak! Mire készülsz?
- Semmi különösre, csak lemegyünk a gyerekekkel két hétre a Balatonra.

- Honnan jössz?
- A Balatonról.
- És hová mész?
- Tönkre!

A anyós panaszos hangon újságolja a menyének, hogy nem mennek többet a megszokott éttermükbe.
- De hát miért? Anyukáék úgy szerettek odajárni, ráadásul már hosszú évek óta.
- Ez igaz, de most minden nap gulás  van.
- Gulás??
- Igen, igen. Drágulás!   

MÓRICKA REMAKE

Azt az ősöreg viccet bizonyára mindenki ismeri, amelyben Mórickát faggatja a tanítónéni, hogy az utóbbi napokban végrehajtott-e valamilyen jótettet. Móricka pedig büszkén meséli, hogy négy társával  együtt átsegítettek egy öreg, bottal járó bácsit az úttest túloldalára. A tanítónéni csodálkozva kérdezi: miért kellett ehhez öt gyerek? Hát mert az Istennek se akart átmenni!

Hogy miről jutott ez eszembe? Olvasom több különböző hírportálon is az Óbudai-sziget "rendezésével" kapcsolatos, Miniszterelnökség által kiadott közleményt, mely szerint a kérdéses sziget kihasználatlan és rendezetlen zöldterület, amelynek sport-, szabadidős és kulturális célú fejlesztése indokolt. Közlik továbbá, hogy a sziget a jelenlegi állapotánál sokkal szebb, rendezettebb lesz.

obudai.jpg

Hát mi ez, ha nem Móricka-vicc? Senki nem kérte, hogy az Óbudai-sziget "szebb, rendezettebb" legyen! Sőt: akik odajárnak, éppen a jelenlegi (amúgy most sem rendezetlen) állapotát szeretik. A csendet, az erdős sétányokat, a nagy réteket, a Duna közelségét.

A Mórickák azonban kérdés nélkül átcipelnek a túlsó járdára, ha esetleg tiltakoznánk, még ránk is dörrenhetnek: kussolsz, átmész!

A teljesség kedvéért még három megjegyzés:
-- "szép és rendezett" terület, park, sétány van bőven: aki komoly futóedzésre vágyik, akik milliós kerékpáron repeszt, aki hófehér nadrágkosztümben, tűsarkú cipőben sétáltatja zsebkutyáját, az választhat bőven.
-- a "szabadidős és kulturális" fejlesztések alighanem éttermeket, sörkerteket, bisztrókat és keményen fizetős szolgáltatásokat jelentenek, ha ... nem csak fedősztorit biztosítanak valamiféle luxus-lakóparkhoz.
-- a Miniszterelnökség közleményéből kilóg a lóláb: egyszer nyugtatólag közlik, hogy a fák kivágásához természetvédelmi engedély kell, és még ilyen kérelem sincs; másfelől biztosítanak, hogy a "szebb, rendezettebb" lesz a sziget. Azaz a fák kivágása eldöntött dolog, csak még némi adminisztráció kell hozzá...

Hát nem volt jobb, amikor Mórickának mindenről csak "az" jutott eszébe?

 

ÓBUDAI-SZIGET ÉS A FALRA FESTETT (?) ÖRDÖG

Komolyan mondom, én nem értem az embereket!

Napok óta izzik az internet, hogy a kormány szemet vetett az Óbudai (Hajógyári) -szigetre, és árvízvédelmi beruházásokat kíván végrehajtani a területen. Mi ebben a rossz? Lesz Hadrianus-palotánk és kajak-kenu versenypályánk, hála Pártunknak és Kormányunknak, de legesleginkább Bölcs Vezérünknek. 

obudai.jpg

Mi van? Hogy a Hadrianus-palotának semmiféle képe vagy leírása nem maradt fenn, és a földben talált néhány kő nem elég a rekonstrukcióhoz? Na és! Legfeljebb nem olyan lesz, mint az eredeti volt. De az is lehet, hogy mégis: ha kiváló vezetőink nem tudják milyen volt az eredeti, akkor az lesz a hiteles, amit ők annak nyilvánítanak. Egyébként is kiváló építészek és művészek állnak rendelkezésre, amit bizonyít a Parlament elé ásott árok, a német megszállás emlékműve, a sokmilliárdos stadionok egész sora vagy éppen a karmelita kolostorra biggyesztett erkély. És ne féljünk, ez nem fog üresen állni, hiszen nem  siralmas focimeccsek lesznek benne, hanem egy kis múzeum. A maradék helyre még várják az ötleteket, de talán egy hiper-szuper kaszinó is illenék ide, ha jobb nincs.

hadri.jpg

Hogy minek ide világszínvonalú kajak-kenu-centrum, amikor Szegeden már van ilyenünk, s ahol évről évre csodás eb-ket, vb-ket rendeznek? Ezen mit nem lehet érteni? Kellenek a létesítmények a majdani olimpiához! Hogy nincs is benyújtott pályázatunk? Majd lesz! A Főnök ugyanis mer nagyot álmodni. Hogy akkor miért nem írt ki demokratikus népszavazást, amikor lehetett-kellett volna? Hát mert nem akarta megosztani a nemzet egységét. Meg hát volt fontosabb dolga is: egy kis sorosozással, migránsozással, félelemkeltéssel éppen hogy a nemzet egységén kellett munkálkodnia.

Hogy a napvilágra került tervek szerint ezer fát kell kivágni, hogy legyen helye a betonnak? Persze! Hogy a tervezet csak a harminccentisnél nagyobb átmérőjű fákat tartja fának és a 10-15-20-25 centiseket számolatlanul lehet kivágni? Csak nyugi! Sőt: "nix ugri-bugri"! Hát nem a mi atyácskáink a legliberálisabb, legkonzervatívabb, legpolgáribb, legnemzetibb, legilliberálisabb, legkeresztényebb -- és persze legzöldebb -- politikusok szerte e világon? A fák helyén sok beton lesz, de bizonyára nagyon környezetbarát zöld beton.

Hogy még a kormány által rendelt hatástanulmány szerint is az Óbudai-sziget felett (Rómaipart, Pünkösdfürdő, stb.) árvíz esetén 9-10 centivel is magasabb lehet a vízállás? Ez sem lehet probléma: legfeljebb ezekre a területekre is kell néhány ezer tonna beton. Tervezők, mérnökök, építési vállalkozók vannak a csapatban, munkáskéz pedig majd akad. Ha a magyarok elfogynak, hoznak majd mongol, szír, vietnami kubikosokat és culágereket, amennyi kell.

csuszda.jpg

Hogy az "árvíz-védelemre" csak azért van szükség, mert a területet át akarják játszani rokoni-baráti ingatlanfejlesztőknek? És akkor kiszorulnak innen a kisgyermekesek, a kocogók és biciklizők, no meg a  kutyások, akiknek gyakorlatilag egész Budapesten nincs még egy, szabad sétáltatásra alkalmas területe? Ugyan hol hallották-olvasták ezt? Hülyeség. Összeesküvés-elméletekkel nem foglalkozom. Ha nyilvánosságra kerül, akkor már késő? No, ebben lehet valami, de nincs értelme ilyeneken rágódni, hiszen a sziget nagy része a fővárosi és a kerületi önkormányzat tulajdonában van. Vessem vigyázó szememet Gödre? Hát kérem, ez már a rosszindulat netovábbja: önök falra festik az ördögöt.

Micsoda? Hogy az ördög már rég nem a falon van, hanem a fejünk felett trónol? Ezt már válaszra sem méltatom.

SÖRT IDE, PÉNZT IDE!

Ha nem tudod, hogyan működik - ne piszkáld!

Nem csekély meglepetéssel olvasom a Kósa Lajos fémjelezte törvény körül kialakult diskurzust. Ha valaki kimaradt volna a pro és kontra érvek áradatából: a mostanság parkolópályára tett Fidesz-korifeus hirtelenjében előállt egy olyan törvényjavaslattal, mely szerint tiltani kell a sör-, az üdítő- és az ásványvíz piacon a legnagyobb gyártók kizárólagosságot biztosító kereskedelmi szerződéseit. A javaslat indokául Kósa elmondta, hogy a tilalom a nagyok, a multik ellen irányul és a kis, kézműves sörök gyártóit hozza jobb helyzetbe.

Attól most tekintsünk el, hogy a javaslatról „természetesen” nem egyeztettek az érintett szakmai szervezetekkel-szövetségekkel, amelyek így még csak pontosan értelmezni sem tudják a törvény előírásait vagy mentességi feltételeit. És hagyjuk figyelmen kívül azt is, hogy a törvényjavaslat manapság már meglehetősen okafogyott: ahol a közönség igényli, ott a „kizárólagos” márkák mellett jó ideje kaphatók a speciális kézműves sörök is.

A sör egészségügyi hatása - Egészség | Femina

Az átlagembernek a hír hallatán elsőre annak gyanúja ébred, hogy valamelyik kormányközeli politikusnak, netán ezek családjának vagy barátainak érdekében történik a szép szólamokba burkolt változtatás. És ez nem az átlagember rosszindulata, hanem pusztán tízévnyi tapasztalata: számtalan vállalkozó kapott már „visszautasíthatatlan” ajánlatot, és még több példa van arra, hogy ahol megjelentek a családtagok, rokonok, tettestársak, barátok, oda hirtelen ömleni kezdett a közpénz.

A gyanú igazolásához nem is kell túl mélyre ásni: a legnagyobb kisfőzde az MNB-elnök rokonainak tulajdonában van, a legismertebb kézműves sör pedig a „betiltott” Csíki, amelynek vezetője kebelbéli cimborája a kormányzati köröknek, akik a milliárdos közpénz-injekciók mellett még diplomataútlevéllel is kistafírozták Világi urat. (Azt már talán említeni sem kellene, hogy a Csíkit Romániában gyártja egy holland cég… éljenek a magyar kisvállalkozók!)

fb_csiki_olvasoi_foto-696x522_2.jpg

Az egész ügyben egyébként nem az a legnagyobb baj, hogy kenetes dumákkal már megint átverik a tájékozatlan tömeget – ezt már megszoktuk. Az igazi baj ott van, hogy úgy nyúlkálnak bele a gazdaság működésébe, hogy fogalmuk sincs annak mechanizmusairól. (Ez egyébként nemcsak Kósa úrra vonatkozik: a Vendéglátó Ipartestület elnöke szerint például „a multik eddigi gyakorlata sem volt ildomos, és az sem az, hogy az állam próbálja meg befolyásolni a vásárlók döntését”. Vicces: sem a gazdasági, sem a politikai döntéseket nem az illem vagy az erkölcs diktálja.)

A gazdaságban az erő és az érdek érvényesül. Ha a gyártók sokkal-sokkal nagyobb erővel rendelkeznek, mint egy-egy kocsma, étterem, bár, bisztró, akkor bizony a szerződéses feltételeket ők fogják diktálni. Az pedig természetes, hogy számukra előnyös, ha az egyes vendéglátóhelyeken csak az ő termékük-termékeik kaphatók, s nem kell osztozniuk a forgalmon egy vagy több versenytárssal.

(Azt pedig csak halkan teszem hozzá, hogy a rendszerváltást követő 8-10 évben a vendéglősök is nagyon jól jártak ezzel a „kiszolgáltatottsággal”: a zömmel tőkehiányos vállalkozók a kizárólagosság fejében nemcsak pénzügyi kedvezményeket, forgalmi visszatérítést kaptak, hanem komplett sörcsapokat, emblémázott poharakat-korsókat, söralátéteket, étlap-borítókat, kirakati dekorációt, napernyőket, de akár még cég- és portáltáblákat is. Csökkentek a hely beindításának költségei, a márka pedig újabb reklámfelületekhez jutott. És persze nem csak a sörösökről van szó: mindannyian sok presszót, cukrászdát, vendéglőt láttunk tele mondjuk Pepsi-s poharakkal, szalvétákkal, felszolgáló tálcákkal, piros-kék rolókkal és cégtáblákkal.)

A gazdaság már csak ilyen: az erősebb diktál. Hogy ez mennyire így van, nézhetünk más példákat is. Az élelmiszer- és napicikk kereskedelem világszerte jelentős mértékben és  arányban koncentrálódott. A nagy láncok – mivel a vásárlók náluk vannak – hatalmi pozícióból tárgyalhatnak a gyártókkal-beszállítókkal: már azért is pénzt kérnek, hogy egyáltalán kínálatukba vegyék valamely márkát, aztán meghatározzák annak minden paraméterét (pl. csak az 5 cm-nél nagyobb átmérőjű paradicsomot veszik át), diktálják a szállítási határidőket, egyre jobban kitolják a fizetés időpontját akár hatvan napra is, és mindezeken túl vagy harmincféle jogcímen számolnak fel költségeket (marketing, hirdetés, időszakos árleszállítások, polc-elhelyezés, stb.)
És ne higgyük, hogy ezt csak a kis- vagy közepes vállalkozásokkal tehetik meg: volt, amikor a Tesco-ban hónapokig nem voltak Coke-termékek, mert az üdítősök úgy gondolták, hogy az ő terméküknek belistázási pénzek nélkül is helyük  van a polcokon. A végén az üdítős világcég adta be a derekát, mert ugye kiderült, hogy van élet Coca Cola, Fanta, Sprite és Kinley nélkül is, nekik viszont hiányzott az a napi sok-sok ezer vásárló, aki minden nap megfordul a Tesco-kban.
Láthatjuk: aki egyszer él az erőfölényével, az máskor elszenvedője mások erejének.

És még egy apróság: a gazdasági érdek előbb-utóbb, így vagy úgy, de érvényt szerez magának. Ha a törvényhozó bezár egy kaput, a vállalatok keresnek helyette három másikat. A patak medrébe is hiába teszünk egy jókora követ, a víz körül folyja és halad tovább.

Nem akarok tippeket adni: de két-három multi nyugodtan megegyezhet, hogy közösen szerződnek, szó sem lehet kizárólagosságról, ám az egyes italmérésekbe csak egyikük szállít, akár jobb, akár rosszabb feltételekkel, mint ma.

letoltes_1.jpg

Most jövök rá, hogy ez nem is az én ötletem: ’adjatok be pályázatot, de ezt a tendert én nyerem,  viszont holnap én pályázok úgy, hogy te nyerhess”: a NER-lovagok tíz éve  ezt csinálják!

KALODÁBA ZÁRT ORSZÁG

Van-e kiút Orbanisztánból?

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke a legfinomabb megfogalmazásban sem tartozik a szavahihető emberek közé: pillanatnyi érdekei szerint gond nélkül csúsztat, lódít, túloz, hazudik. 

Ezt egyébként nem én mondom, hanem maga a szómágus. Sok éve már, hogy a hazánkba akkreditált külföldi nagyköveteknek -- akkor is valami demokrácia-ellenes kinyilatkoztatásait magyarázva -- azt mondta: ne azt figyeljék, amit mond, hanem amit teszMi ez, ha nem a kamuzás, a parasztvakítás nyílt és egyértelmű bevallása, vállalása.

Úgy látszik egyébként, hogy Orbán a külügyérek előtt bátrabban és őszintébben beszél, mint általában. Magyar diplomatáknak magyarázta el például, hogy az értékalapú politizálást a hülyéknek találták ki, a politikában-külpolitikában csak az érdekek számítanak.

Egyszer nagyon régen azt is elárulta, hogy ő és cinkostársai miként akarják érdekeiket megvalósítani: csak egyszer kell nyernünk, de akkor nagyon! Akkoriban rajra kívül talán senki nem sejtette, hogy miféle és mekkora fenyegetés rejlik ebben a mondatban.

orban2.jpg

A három orbáni mondatból (elszólásból?) tulajdonképpen minden megmagyarázható, ami az elmúlt tíz évben történt.
1.) A megragadott hatalom segítségével igyekeztek bebetonozni nyerő pozícióikat, átalakították a választási törvény és átszabták a választási körzeteket.
2.) Saját önös érdekeiknek rendelték alá a költségvetést, az állami beruházásokat, az uniós támogatásokat. Ledarálták mindazon intézményeket, amelyek megakadályozhatták volna a szabad rablást: az Országgyűlést,  az Alkotmánybíróságot, az ügyészséget, a rendőrséget, a médiát, a bíróságokat, az Akadémiát, az irodalmi és színházi életet, az iskolákat.
3.) Mindezt jól leplezték polgári, nemzeti, keresztény jelszavakkal, folyamatos ellenségképző propagandával, a megszállt média hathatós segítségével.

orban1.jpg

A baj azonban ennél is nagyobb!
Egyrészt: az ellenzék az októberi önkormányzati választásokon elért sikerei ellenére nem mutat elég erőt és tehetséget Orbán és a Fidesz leváltására, nem tud felmutatni -- egy-két kivételtől eltekintve -- új és hiteles arcokat, nincs ütőképes (közös) stratégiája.
Másrészt: ha netán bekövetkezne a hatalomváltás, akkor is itt marad a meghatározó politikai, jogi, közigazgatási és tömegtájékoztatási funkciókban a sok-sok "értékmentes" gondolkodású, karrierista, felfelé áhítatosan nyaló, lefelé arrogánsan taposó kreatúra. A gazdaságban pedig meghatározóak maradnak az összelopkodott tíz- és százmilliárdokon csücsülő bandatagok.

Pár éve egy műtéten estem át, amikor is az érzéstelenítést epidurálással végezték. A műtét után még vagy tizenkét órát nem mozdulhattam meg, hanyatt kellett feküdnöm. Hajnaltájt már úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem moccanhatok meg, ha nem fordulhatok oldalra, nem húzhatom fel a lábaim, ha nem emelkedhetem legalább félig ülő pózba... Ezt a kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget érzem, ha bárhová is nézek szép kis hazánkban: az  iskoláktól kezdve, az egészségügy és az igazságszolgáltatás helyzetén át, a médiumokból áradó manipulatív hazugságáradatig.

Kalodában vagyunk!

Csakhogy ez a kaloda nem tíz órát, hanem már tíz évet vett el az életünkből.
Ekkora büntetést biztosan nem érdemeltünk...

 

KATONAI-RENDŐRI FETISIZMUS

Az iskolarendőrségtől a dugóspuskáig

Olvasom az oktatási államtitkárnak az iskolarendőrség felállításáról szóló nyilatkozatát, aminek fő pontjai:
-- elsősorban ex-rendőrök, korengedménnyel nyugdíjazottak jelentkezését várják,
-- lesz majd náluk bilincs, gumibot, gáz-spray,
-- a szeptemberi munkába állásukat megelőzően 1-2 hetes tanfolyamon fognak kapni rendészeti, pedagógiai és pszichológiai ismereteket.

Mindez már önmagában nevetséges és felháborító. Tudom persze, hogy akadnak olyan gyerekek, akik – megfelelő szocializáció híján és rossz családi minták következtében – agresszíven lépnek fel társaikkal, de akár még tanáraikkal szemben is.
> A gyerekek közötti verekedés általában – kirívó eseteket leszámítva – többnyire nem igényli még az tanerők beavatkozását sem, de főleg nem rendőri intézkedést.
> A tanítókkal-tanárokkal szembeni verbális, netán fizikai agresszió pedig részben az oktató felelőssége is. Ahogy mondani szokás: kettőn áll a vásár. A gyerekek (de akár még az egyetemisták is) kóstolgatják a tanárt: mit enged-tűr, meddig lehet nála elmenni, hol vannak a határok. Ha ezeket a próbálkozásokat a tanár jól kezeli, ha a beszólásokat megkontrázza, ha megtalálja a hangot a gyerekhez és az osztályhoz, óriási mértékben csökken a szélsőséges megnyilvánulások esélye.
> Ha pedig kevesebb és kisebb konfliktus keletkezik a tanár-diák közötti kapcsolatban, akkor a nyilván kevesebb lehet a tanár-szülő összetűzés is.

school.png

Közbevetőleg három egyszerű kérdés:
~ ha jogszabályaink és erkölcsi érzékünk szerint még a családban is tilos megütni a gyermeket, akkor mit keresnek az iskolában gumibotos ex-rendőrök, akik 6-14 éves (!) gyerekeinket megbilincselhetik, lefújhatják, gumibottal (!) verhetik?!
~ ugyan mire lehet elég az 1-2 hetes tanfolyam, különösen a pedagógia és a pszichológia terén, ha tudjuk, hogy a most megvédendő nevelők négy éven keresztül tanulják ezeket az ismereteket?
~ kik hibáztathatóak azért, hogy a tanítók-tanárok társadalmi rangja, megbecsültsége, elismertsége az utóbbi 70-80 évben az élmezőnyből a rangsor aljára süllyedt? És mit tettek ez ellen a rendszerváltás óta egymást váltó politikai erők? És az elmúlt évtizedben azok, akik most iskolarendőrséget hoznak létre, mit tettek a több és jobb pedagógusképzésért, a magasabb – más munkavállalói rétegekhez képest vonzóbb – bérekért? (Holott a jövő generációja a mindenkori tanároktól függ.)

A jelenleg regnáló hatalom mindent erőből próbál megoldani: a problémás gyerekeket nem szeretgetni,  nevelgetni, ápolgatni kell, hanem át kell alakítani az iskolákat mini-börtönökké, ahol nem józan belátásuk, (lassan) változtatható értékrendjük alapján fognak jobban viselkedni, hanem a smasszerektől való félelmükben… (Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy az elnyomott félelem még sosem vezetett jóra.)

Az iskolarendőrség ügye ráadásul nem is valami elszigetelt jelenség: uraink a közelmúltban újraindították kis hazánkban a fegyvergyártást, szűk esztendővel ezelőtt óriási megrendelésekkel örvendeztették meg az amerikai és a német hadiipart, felállították a „hazafias” küzdősportolásnak és lövészkedésnek otthon adó szervezetet, intenzíven propagálják a tartalékoskiképzést, sőt a legutóbbi időkben a koronajárvány miatt állásukat vesztett embereknek is a katonaságot ajánlgatják.

8e026b5d40d919067575dce79bec36d8.png

Ha mindezt összeadjuk, kirajzolódik valamiféle katonai-rendőri fetisizmus képe, ami nem egyedi jelenség. De … a normálisan fejlődő gyerekek ezt azért 10-12 éves korukra kinövik.

Lehet, hogy a fiúk nem kapták meg annak idején a hőn áhított dugóspuskát?

A ROMLÁS LÉPCSŐFOKAI

Felsőoktatás alapfokon

Jó két hónapja olvastam a hírt, mely szerint idén mintegy húszezerrel kevesebben jelentkeztek a felsőoktatásba (91.460 fő), mint az előző esztendőben. Ez egyébként nemcsak a tavalyi évhez képest visszaesés, hanem az utóbbi húsz esztendő mélypontja is.

Azóta pedig olvasom a magyarázatokat, amelyek többsége nyilván helytálló:

  • akik megtehetik, külföldi egyetemre küldik gyermekeiket,
  • a leszakadó társadalmi rétegek nem engedhetik meg maguknak, lányaik-fiaik taníttatását,
  • sőt, rá vannak szorulva, hogy az ifjabb generáció munkába álljon,
  • a felvételihez kötelező nyelvvizsga sokakat tántoríthatott el a jelentkezéstől,
  • éppen úgy, mint a bizonyos szakokon megkövetelt emeltszintű érettségi.

ures_terem.jpg

Egy dolgot nem látok a szakértői és politikusi megnyilatkozásokban: hogy milyen siralmas állapotban van a felsőoktatás.

Két közbevetett megjegyzés:  
1.) az  elmúlt harminc esztendőben a politika sokat ártott a területnek (talán csak az egészségügyet sikerült ennél is jobban tönkre tenni), és ez pártoktól függetlenül így van: lett légyen szdsz-es, mszp-s, fideszes a felelős miniszter, mindegyik csak rontott a helyzeten. A pártok hozzáállása persze különbözött: míg a baloldali oktatáspolitikát a túlzott liberalizmus és egyfajta küldetéstudat jellemezte, addig a jelenleg is regnáló hatalom minél több pénzt akart kivonni (innen is), bár néha ordas kommunikációja sem kímélte a területet (lásd: CEU, gender-őrület.
2.) mint minden általánosítás, az is hibás lenne, ha az összes felsőoktatási intézményt egy kalap alá vennénk: természetesen nagy különbségek vannak a nemzetközileg is (nagyjából közepesen) jegyzett, tisztességes tudást biztosító egyetemek és a megalapozatlanul (politikai vagy presztízs szempontok, netán puszta üzleti célból) létrehozott, gyökértelen és felesleges oskolák között. A továbbiakban ennek ellenére a közös problémákat  és nem az egyéni érdemeket sorolom.

A mai gondok a rendszerváltás idején kezdtek gyökeret ereszteni. Az tény, hogy a Kádár-korszakban a modern kor kívánalmaihoz képest túl kevés diplomást képeztek. Ebből sokak számára egyenesen következett, hogy a felvételi kvótákat meg kell emelni. DE… a hirtelen felduzzadt hallgatói létszámmal nem tartott lépést sem az oktatói gárda, sem az infrastrukturális-technikai ellátottság.
 # Egyik pillanatról a másikra drasztikusan megnövekedett a tanárok leterheltsége, kétszer-háromszor annyi előadást és szemináriumot kellett tartaniuk, mint korábban, négyszer-ötször annyi  dolgozatot kellett kiértékelniük, miközben – természetesen – továbbra is elvárás volt szakterületük fejlődésének nyomon követése, némi kutató munka, felkészülés a színvonalas órai munkára, diplomamunkák  témavezetése és még sok minden.
# Az oktatók leterheltségét mindezek túl és jelentős mértékben fokozta a nevetségesen alacsony bérezésük: szinte mindenki kénytelen volt (amúgy azóta  is így van) mellékállást vállalni, középiskolákban, okj-tanfolyamokon tanítani, vagy … megfelelő szaktudás esetén a versenyszférában dolgozni (de olyat is tudunk, aki egyetemi adjunktusként takarítást vállalt).
# Az infrastrukturális hiányokat közeli általános- és középiskolák osztálytermeinek bérlésével, a szerencsésebbek állami vagy önkormányzati épületek használatbavételével tudták megoldani, ami persze tovább növelte a tanárok leterheltségét (olykor órányi utazás kellett a „telephely” eléréséhez). A bérelt osztálytermek felszereltsége általában messze elmaradt az egyetem-főiskola technikájától. A különféle mintadarabok és modellek ide-odacipelgetését pedig a tanárok igen csekély hányada vállalta. Mindez nyilvánvalóan tovább rontotta az oktatás minőségét.              
# A létszám- és teremhiány együttesen okozzák a mai napig is tartó tendenciát, azaz hogy a gyakorlatok-szemináriumok ideális 8-12 fős létszáma elkezdett emelkedni, eleinte 12-15, aztán már 20-22, manapság meg akár 40 fős (!) gyakorlati órákat kell tartani, ami egyszerűen abszurd, mert lehetetlenné teszi az ilyen foglalkozások rendeltetés-szerű, funkciójuknak megfelelő kihasználását.
# A diákok számának hirtelen emelkedése óhatatlanul eredményezte a hallgatói állomány felhígulását is. Ez még a legkeresettebb intézmények többségére is igaz volt, de bizonyos képzéseken akár olyanok is bekerülhettek a felsőoktatásba, akiknek alapvető szövegértési hiányosságai voltak, az általános műveltségről vagy a helyesírásról már nem is beszélve.

egyetemi.jpg

A pokolba vezető út második lépcsőjét a – politikai hatalom jóváhagyásával – kitört alapítási láz jelentette: kisvárosi polgármesterek azzal akarták meghálálni és megtartani a választók bizalmát, hogy egyetemeket, főiskolákat alapítottak, vagy legalább egy működő intézmény kihelyezett tagozatát igyekeztek megszerezni. Így aztán rendkívül széttagolt, elaprózott intézményi struktúra alakult ki, fokozva a tanárok már amúgy is szélsőséges leterheltségét. Az ok nyilvánvaló: ahol korábban nem volt felsőoktatás, legfeljebb néhány helybéli volt (talán) alkalmas, hogy egyetemi-főiskolai szinten tanítson. Fokozottan igaz volt ez a magasabb beosztású oktatókra (rektor, dékán, intézetvezető, tanszékvezető), akiknek szigorú feltételeknek kellett megfelelniük (doktori fokozat, esetleg habilitáció, rendszeres publikációs tevékenység, stb.). Nem véletlenül jött létre akkoriban az ”intercity-professzor” kissé gunyoros fogalma: akadt olyan, aki naponta ingázott budapesti és 150-250 kilométerre lévő munkahelyei között, sőt a frissen alakult soproni egyetemnek volt debreceni tanára is. (A helyzetet színezték az üzleti vállalkozásként alakuló magániskolák, bár ezek közül csak kevés, három-négy próbálta megvetni a lábát a felsőoktatásban, a többség az OKJ-képzésekben látott fantáziát.)

Újabb pofon volt, amikor – valamilyen elvont eszményt követve – a józan észnek ellentmondó fúziókra és fejlesztésekre kényszerítették az egyetemeket és főiskolákat. Elképzelni sem tudom, milyen haszonnal kecsegtetett, hogy például közös zászló alá terelték a közgazdaságtudományt a kertészeti és élelmiszertudományi ismeretekkel, no meg a tájépítészettel. De ugyanígy kérdéses, hogy jobb lett-e a mérnökképzés attól, hogy ugyanott közgazdászokat is oktattak-oktatnak. Vagy: milyen hozadéka volt a három műszaki és a három gazdasági főiskola összeolvasztásának? A legtöbb fúzió nemhogy racionalizálást nem hozott, de hatalmas vízfejeket teremtett a lényegében változatlan, csak önállóságukat vesztett iskolák tetejébe: új rektorátus, új és plusz gazdasági osztályok, jogi részlegek, egyebek. Mivel pedig ez nem kevés pénzt vett el az intézmény keretéből, tovább rontotta az oktatás lehetőségeit. A dolgozói-oktatói közhangulatról, az intézmények romló légköréről már nem is beszélve.

Megrendítő ütést kapott a felsőoktatás a magasröptű és a gyakorlatorientált elmélet kettéválasztásával is, ami egyfelől az intézményeket, másfelől az oktatókat is érintette.
¨ az intézményeket kétfelé osztották: az egyik csoport (az egyszerűség kedvéért nevezzük ezeket egyetemeknek) az elvont és magasszintű elmélet letéteményesei, míg a másik csoport pedig (hívjuk ezeket főiskoláknak) a magas színvonalú gyakorlat megalapozását szolgálják. Eddig ezzel nincs  is baj, de a valóság egészen mást mutat: a főiskolák – nem tudom milyen (gazdasági? presztízs?) érdekből rendre-sorra próbálkoztak (többnyire sikerrel) az egyetemmé alakulással. Tessék megnézni, hogy mondjuk a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest hány főiskola lépett elő egyetemmé vagy olvadt bele valamely működő egyetembe: húsz feletti számot fognak kapni. Ezek után azt is érdemes megnézni, hogy mely intézmények maradtak főiskolák: zömük egyházi, hittudományi oktatást folytat.   
¨ az új rend az oktatók számára előírta a phd-fokozatot (magyarán már tanársegédnek sem lehet felvenni olyan valakit, akinek legalább a doktori abszolutóriuma nincs meg). Ennek eredményeként az egyetemek-főiskolák lasszóval igyekeztek doktorokat-doktoranduszokat összefogdosni, időnként-helyenként  kabaréba illő eredménnyel: úgy tanították számukra idegen tárgyakat, mint az anekdotabéli orosztanár, aki két leckével járt előbb, mint a diákjai. (Nem vicc, számos konkrét példát lehetne sorolni.)
Az idő múlásával nyugdíjba mennek vagy meghalnak azok, akik még jártak üzemben-raktárban-boltban, akik egy-egy tézis alkalmazhatóságát, hasznát is ismerték-elmondták. Ezzel párhuzamosan kialakul-kialakult az egyetemi oktatók új típusa, aki harminc alatti  nő, elvégezte az egyetemet, a mesterképzést és (nappalin) a doktori iskolát, ahol már kötelező is volt tanítani pár órát. Tíz-húsz-harminc könyvből összeszerkesztette a disszertációját (tisztelet a kivételnek: önálló gondolatok nélkül, esetleg valami mondvacsinált „kutatással”). Bent marad az egyetemen, főállású oktató lesz, járogat a hasonszőrűekkel egymást boldogító konferenciákra, évente elkövet néhány semmitmondó publikációt, és amikor diákjai megkérik, hogy a hangzatos elméleteket illusztrálja egy-két példával, akkor erre képtelen, viszont meg van sértve és a hátuk mögött lehülyézi a hallgatókat.

Az (eddig) utolsó szög a felsőoktatás koporsójába a kancellári rendszer bevezetése. Abban persze a döntéshozóknak igazuk van, hogy egy intézményt vezetni más tudást és készségeket igényel, mint amire egy jó tanárnak és oktatásszervezőnek van szüksége. A valóságban azonban (megint: tisztelet a kivételnek) nem profi menedzserek ültek a vezetői székekbe (jó pénzért), hanem politikai cimborák, vagy jutalomként, vagy menekülési útvonalként. És persze ismét jöttek új szakértők, új gazdasági osztályok, új jogászok, marketingesek, titkárnők. Mindez a költségtakarékosság, a hatékony gazdálkodás jegyében (magyarabbul: az állami támogatás csökkentése érdekében).

Az még egyelőre kérdéses, hogy milyen következményekkel jár majd az egyetemek „alapítványosítása”, az állami tulajdon átruházása, a felelősség lerázása. Az elmúlt évtizedek fényében sejthető: semmi jót.

Manapság, az internet, a közösségi oldalak, a fórumok világában – sok egyéb  mellett – a hallgatói tapasztalatok is percek alatt jutnak el az érdeklődők széles tömegeihez: az oktatók gyenge felkészültsége, felületessége, olykor embertelen hozzáállása éppen úgy nyilvánosságra kerülnek, mint a demonstrációs eszközök állapota vagy hiánya, az épületek – benne a tantermek, mellékhelységek, közösségi terek – elhanyagoltsága.

Mindez megfejelve a tandíj-mentesen is igen jelentős költségekkel, a középiskolában valamilyen furcsa oknál fogva nem megszerezhető nyelvvizsgákkal, emeltszintű érettségikkel elbizonytalaníthatják még azokat is, akiknek lenne esélyük-hátterük megszerezni valamilyen diplomát.

Hogy a siralmassá vált helyzet miért nem készteti változtatásra a politikai döntéshozókat? A válasz egyszerű: az ő (és persze a gazdasági elit) gyermekei már régen nem a magyar egyetemek padjait koptatják. Szerintük a többi meg ne nagyon akarjon diplomát szerezni: legyenek csak jó munkások a nagy autógyárak összeszerelő üzemeiben.

SZERVEZKEDÉS

Láthatta-e Molnár Ferenc a jövőt?

Egyetemi ifjú: Most pedig szervezkedni fogunk.

A másik: Igazad van. Szervezkedés a fő.

Az egyik: Látom, hogy a hatalmunk nagy. Senkinek se jut eszébe bennünket okos módon visszavezérelni kedves könyveinkhez, s az egész felsőbbség hallgatagon elismeri, hogy mostani szerepünk az igazi,

A másik: Valóban.

Az egyik: Úgy látszik, mindenki belátta, hogy nem születtünk tanulásra, hanem arra, hogy uralkodjunk és intézkedjünk. Hát uralkodni fogunk.

A másik: De még hogy.

Az egyik: Meg fogjuk alakítani a „Vigyázz Magyarországra, első magyar általános közéletbíráló és ellenőrző egyesületet."

A másik: Kurucz Pista lesz az elnök.

Az egyik: Jó.

A másik: Pótvizsgay lesz a titkár.

Az egyik: Jó.

A másik: Én leszek a pénztáros.

Az egyik habozás után: Jó.

A másik: És most mondd tovább.

Az egyik: Szívesen. Az egyesület ugyanazt fogja csinálni, amit eddig mi csináltunk. Ellenőrzést gyakorol. — Képzőművészeti zsűrije a képek magyarsága, erkölcsössége, jósága és ára felett ítélkezik; színügyi bizottsága a színdarabokat veszi cenzúra alá, végrehajtó szakosztálya megakadályozza a nekünk nem tetsző darabok előadását; kultusz-alosztálya határozni fog arról, hogy mely felekezetek száműzendők az országból; sajtószakosztálya nyilatkozatokkal fogja bejárni a szerkesztőségeket; jogügyi szakosztálya elkészíti a rendőri ítéletek ellen való fellebbezéseket; párbaj-szakosztálya verekszik stb. stb. Szóval mindenütt és mindenben mi parancsolunk, mi rendelkezünk, mi ellenőrzünk, és mi mondunk ítéletet.

A másik: Én leszek a pénztáros... 

Az egyik: Ezt már mondtad. Mi fogjuk megtisztítani ezt az országot a bevándorlóktól, és mi tartjuk vissza a kivándorlókat. Mi adunk kenyeret az Alföldnek és munkát Budapestnek. Mi állunk a határra az eloláhosodást megakadályozni, és mi hozzuk vissza Bécsből a magyar műkincseket.

A másik: Én leszek a pénztáros.

Az egyik: Mi csináljuk meg a szociális reformokat, mi állítjuk lábra a nyomorgó képzőművészetet és irodalmat; mi harcolunk a felekezeti türelmetlenség és a primadonna-kultusz ellen.

A másik: Én leszek a pénztáros.

Az egyik nagy hévvel: Mi üldözzük ki innen a bűnt és a nyomorúságot, mi hozunk ide fehér kenyeret, mi ültetjük el a béke pálmáját és a magyarosodás tulipánját, mi énekeljük el a testvériség zsoltárjait, a nemzeti erő indulóját és a nemes munka szimfóniáját, ami pedig azt illeti, hogy ki lesz a pénztáros, hát én leszek a pénztáros.

MOLNÁR FERENC: MINDENKI POLITIKUS

Mindenki politikus?

Nagyképűség volna azt mondani, hogy forradalom van Magyarországon. De hogy mindennap és minden utcasarkon vannak kis, különálló, nem-egyesült, rövid lejáratú forradalmak, amelyeket valami közös gondolat hoz összefüggésbe egymással, az bizonyos.

Az ember a maga csöndes polgári életén veszi észre, hogy ami körülötte történik, az több a politikánál. Vagyunk néhányan, akik évek óta görcsösen ragaszkodunk ahhoz az állásponthoz, hogy az a politika, ami itt történik, utálatos, és hogy legjobb ezt a marakodást, ha nem is felülről, de messziről nézni és sem pro, sem kontra részt nem venni benne. Az ember azonnal észreveszi, hogy lassanként kezd egyedül maradni ezzel a nagy bölcsességével, s észreveszi, hogy ha mindennap és minden utcasarkon ezzel a bölcsességgel akar elmenni az események mellett, akkor kezd nem ember lenni. És ez a napról napra megújuló, szűnni nem akaró háborgás úgy kezdi ki az ember eszét meg szívét, ahogy a tengerpart nyugodt homokját kikezdi a folytonos, az örök hullám. Mert elmegyek kétszer amellett, hogy a rendőr lökdösi a sarkon a rikkancsot. Harmadszor már össze kell szorítanom a fogamat, hogy szótlanul menjek el a kis dráma mellett. Negyedszer, ha ember vagyok, bele kell szólanom, nem bírom megállni, s ha beleszóltam, már állást foglaltam, s ha állást foglaltam, már pártember vagyok, már politizáltam, már kipottyantam abból a felsőséges nyugalomból, amelyre oly büszke voltam.

Nem megy. Hiába, nem megy. Már a legkisebb állásfoglalásnál ott látom magammal szemben, a túlsó parton mindazokat, akik az életben mindig, mikor valami gondolat kedves volt nekem, mikor valami közel állott a szívemhez, mikor valamiért lelkesedtem — mindig ellenünk, mindig a másik táborban állottak. És ezek a régi urak, ezek az örök urak, ezek a szűnni nem akaró urak, akik mindig és mindenben a másik párton voltak, amikor mi valamiért belülről melegedni kezdtünk, jelzik, hogy immár nem vagyunk semlegesek, nem bírunk művészi fölénnyel megállani ebben a nagy hullámzásban, ezek jelzik, hogy bizony elveszítettük a nyugalmunkat mi is, akik oly büszkék voltunk arra, hogy nem politizálunk.

veterkar.jpg

Ugyanezek az urak álltak szemben velünk, mikor az Otthonban viharosan választottunk író-alelnököt, ugyanezek vonulnak fel a fiatal festők ellen, mikor reformálni akarják a Műcsarnokot, ezek sorakoznak fel, mikor a városházán valami nagy érdekeltséget akarunk megdönteni, ugyanezeknek a nevét halljuk, mikor a polgárság nem tudja a kocsijait, a vasútjait megkapni, ugyanezek támadnak az írókra az Akadémiában — mondom, kétszer elmegy mellettük az ember, egyszer összeszorítja a fogát, de negyedszerre aztán nyakig benne van a politikában.

Mindenki politikus. De így már nem is szégyen politikusnak lenni. Most már nem utálatos. Kezd szép lenni, mert kezd kötelesség lenni.